A múltkori irodalom órán egy szép verset olvastam…elgondolkodtatót!
Hogy most mennyire azt érzem, amit a költőnő! Hogy szinte ugyanezt írhatnám le én is, csak én nem tudok ilyen ügyesen verset írni…
Ez a vers pedig:
Szapphó: Aphroditéhez
Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz lánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas
tőrbe a lelkem?
Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra s jöttél,
kedvemért elhagyva arany lakását
égi atyádnak.
Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sűrűn verték szárnyukat, égi úton
vágva az ösvényt.
Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi a bajom, mi végre
hívtalak újra,
hogy mi kívánság gyötör újra engem.
“Csábitó szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó,
mondd ki, ki bántott?
Mert ha most kerül, hamar ő keres fel,
most ha nem kell tőled ajándék, ő ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd,
bár ne akarja.”
Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem
súlyos gondomból s mire hajt a lélek,
teljesítsd nékem te magad s e harcom
küzdd velem együtt.
Hát ez a vers lenne az…nekem nagyon tetszik. Bár ehhez tudni kell, hogy Peithó a rábeszélés istennője, és hát nekem nagyon nagy szükségem lenne egy Peithóra!
Nincsenek benne rímek, meg sok a soráthajlás, ez is a szomorúságot fejezi ki, ráadásul pont mostanában olvastuk, és akkor tényleg úgy éreztem, hogy mintha a szívemből szólna ez a vers…
Gratulálok Szapphó…!!…